VII. fejezet

Hétfőn fáradtan mentem a szekrényemhez, és pakoltam ki belőle a könyveimet. Nem törődtem a mögülem érkező hangokkal, amik az én bántásomra szóltak. Beütöttem a kódot, és kinyitottam a szekrényajtót. Abból egy sárgás színű boríték esett ki. Érdeklődve néztem körül, de senki sem figyelt rám. A boríték tetején gyönyörű betűkkel az én nevem állt: Lorina.

Fogtam a levelet és mindenkit félrelökve elindultam a női mosdó felé, ahol feltéptem az egyik fülke ajtaját és bezárkóztam. Kíváncsian nyitottam ki a borítékot, miközben a kezem remegett. Rossz érzésem volt. Nagyon rossz.

Kedves Lorina!
Sejtem,hogy miért kerülsz az utóbbi időben, és meg is értelek. De tudod, hogy én mindig társasági ember voltam, és nem tudtam egyedül veled barátkozni, főleg úgy, hogy másokkal is jól éreztem magamat. De azt tudnod kell, hogy egy titkodat sem mondtam el senkinek. Amit mi beszéltünk, az kettőnk között maradt, és hidd el, magammal viszem a sírba is. Sajnálom hogy ilyen csúnya vége lett a barátságunknak, de inkább a lényegre térek, mert nem is emiatt írtam legfőképpen.
A borítékban találsz egy fényképet. Sajnálom, hogy ezt nekem kell átadni, vagy tudatni veled.
Ne bízz meg senkiben Lor! Nem tudhatod, hogy ki mennyire őszinte veled, még akkor sem, ha annak tűnik.
Xx: Szandi

Döbbenten néztem a levelet, majd a lábam előtt heverő képet. Nem hittem a szememnek. Szandi írt? Szandi írt!!! Úristen! És rendes volt, meg az én fránya haragtartásom, már most megbocsátottam. Megértem, mit írt, és hogy miért. Viszont a kép... Lehajoltam érte, hogy közelebbről is megnézzem. Szőke tincseim belelógtak a szemembe, szóval félrelöktem őket a vállamra.

Kétségtelen, hogy a képen Levi volt, egy barna hajú, erős sminkű csajjal.

Az a vicc, hogy nem tudtam sajnálni az egészet. Szarul esett,mocskosul, mint például amikor a hasadba egy kést szúrnak, majd röhögve elkezdik benne pörgetni jobbra és balra.
Ugyanakkor tudtam hogy ez lesz a vége. Levinek mindig más kellett. Ezért nem ragaszkodott hozzám régen, amikor egy hülyeségen összevesztünk és szakítottunk.

Egy alkalom kellett neki, amikor egyedül megy el egy buliba, és már meg is történt. Egyből megcsalt. Valahol nagyon mélyen sejtettem, de mégsem akartam elhinni. Mert nem Levire vallott az, hogy idő előtt lelép egy partiról, és hazamegy hozzám. Szegény szívecskémet furdallta a lelkiismeret. Én meg túl naiv voltam már megint.

Meghallottam a csengőt, ami azt jelezte hogy a matek órám elkezdődött egy hihetetlenül szemét ötvenes éveiben járó nővel.

Két lehetőségem volt :
Vagy megyek jó kislány módjára matek órára, és megtudhatom hogy a 369 négyzetgyökének a fele mennyi, vagy elmehetek, félbeszakíthatok egy magántanárt és felképelhetek egy fiút, ezzel lehúzva a bakancslistámról egy elemet.

Sosem voltam igazi jó kislány. Ez újra meg újra tudatosult bennem, miközben a házunk, vagyis inkább a szomszédom háza felé igyekeztem. Még mielőtt kiléptem a suli mosdójából, végignéztem a tükörképemet. Baromi jól akarok kinézni, mert azt akarom hogy Levi tudja, mit veszített. Szóval halvány rózsaszín, ujj nélküli, térdközépig érő csipkés ruhában, és egy egyszerű magassarkúban sétáltam végig a házak kerítése mellett. A hajamat lágy hullámokban omlott a vállamra, gesztenyebarna szememet csak szempillaspirál díszítette. Emellett a számat rúzsoztam ki vörösre, mert tudom, hogy az Levi gyengéje. Magabiztosnak éreztem magam, közben belülről a szívem darabokra szakadt, ám mégsem annyira, mint amennyire azt vártam.

Úgy döntöttem, hogy nem csöngetek,inkább átmásztam a külső kapun, hiába voltam ruhába, és bent előszedtem a lábtörlő alul a kulcsot. Levit nem találtam meg egyből, viszont hihetetlen nagy rumli tombolt a házban. Elindultam a lépcső felé, mert az mindig egy biztos pont. Viszont felfelé menet ruhadarabokba botlottam. Egy farmer. Egy szoknya. Zoknik. Pólók. Aztán egy melltartó és egy alsógatya, ami értelemszerűen nem az enyém volt. Könnyek kezdték csípni a szememet, de ügyesen visszatartottam. Aztán amikor Levi szobája felé igyekeztem, meghallottam valamit. Megtorpantam, és hallgatózni kezdtem. Nyögések, hol nagyobbak, hol kisebbek. Biztos akarod látni?- Súgta egy belső hang. Viszont muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek.

Levi szobája tárva nyitva volt, így amikor beléptem, mindent láttam. Nem akartam végig nézni, szóval magabiztos hangon megszólaltam.

- Ugye milyen kemény a pasim? - kérdeztem a csajtól, mire mindketten megugrottak,és abbahagyták amit eddig csináltak. Szegény csaj gyorsan a takaró után nyúlt. Nem is volt csúnya: barna, hosszú haja egyenesen terült szét a testén. Kék szeme ragyogott, bár a sok szolárium meglátszott a testén. Legalább normálisan kinéző csajt fogott ki ez a szerencsétlen.

- M... Mi?- dadogta a csaj.
- Bocsi! Az ex- pasim - mondtam, majd nem zavartatva magam leültem Levi íróasztalának a székére. Hadd égjenek még egy kicsit. Levi még mindig nem vett fel semmit, szerintem még magához sem tért a döbbenettől.
- Hogy hívnak? - kérdeztem kedvesen a csajt. Ördögi játékot űzök, az egyszer biztos.
- Mi... Miranda - mondta még mindig akadozva. Ekkor már éreztem Levi dühös pillantását, de nekem kéne dühösnek lennem.
- Engem Lorinának, a barátaimnak csak Lor. Egy embernek "Baba" voltam, de az már a múlt - meséltem kedvesen, bár közben Levi megpróbált szemmel verni, csak hát gyenge a kis seggarc. A csaj, rendes nevén Miranda okosan levette, hogy ki hívott babának, és döbbenten nézett rá.
- Baba? - kérdezte szinte visítva. Majdnem elröhögtem magam.
- Igen, miért? - kérdeztem vissza.
- Azért, mert ez a **** engem is úgy becézget! - mondta ki cenzúra nélkül.
- Ejnye Levente! - biggyesztettem le színészien az ajkaimat. - Azt hiszem én most megyek. Sajnálom ha esetleg megzavartam valamit, ó, és Levi!- mondtam neki,amikor felpillantott rám a kék tekintetével. Már csak undorítónak tudtam nevezni. Szánalmas. Odasétáltam elé, nem törődve azzal, hogy teljesen meztelen, és felpofoztam. Teljes erőmből. A tenyerem lenyomata látszott az arcán, de nem ellenkezett. Aztán odamentem a csajhoz, és kezet ráztam vele.

- Jó volt veled találkozni, de ezt oda szeretném adni, mielőtt nagyon elmélyülsz ebben a kapcsolatban - mondtam, majd átadtam neki a képet a másik csajról, akivel a buliban volt, mert hogy a két személy (mint azt beazonosítottam) nem ugyanaz volt.

-Ez a kép talán egy vagy két nappal ezelőtt készült. Ne higgy neki, egy hatalmas farok - mondtam ki nevetve, majd kivonultam a szobából, büszkén, és felszabadultan. Nem gondoltam, hogy ennyire jól viselem a szakítást, de végül így lett. A hátam mögül hallottam a veszekedést és csapkodást, mire elmosolyogtam. Szemét vagyok, de mindegy.

Kilépve a bejárati ajtón egy nagyot lélegeztem, majd elindultam a szomszédba.
Ironikus, mi?

Otthon nem volt senki, így felszaladtam az emeletre, és előhúztam az ágyam alól a rózsaszín bőröndömet. Nem öltöztem át, meg ilyenek, csak bepakoltam egy hónapra elegendő ruhát, és miegyebet, majd nagy nehezen lezártam a súlyos táskát. Elvittem a szüleimtől egy nagyobb mennyiségű pénz mennyiséget. Vagyis kölcsön vettem, engedély nélkül. Mindegy, úgyis vissza fogom fizetni. A magamtól megkeresett pénzből is raktam el, ami elég lesz a repülőre, és anyuék pénzéből fizetem a többit. Majd megoldom,hogy minél olcsóbban kijöjjek.

A fehér kézi táskámba bepakoltam az életmentő cuccaimat, amik kéznél kell hogy legyenek, mint például az útlevelem, telefonom, személyim, sminkes cuccaim, meg hasonlók. Na és a pénz.

A repülőre a jegyet megvettem telefonon keresztül, így már csak egy taxit kellett hívnom. Anyuéknak írtam egy üzenetet a konyhapultra, amit majd ha hazérnek a munkából észre vesznek. Levitől nem köszönök el, és Szanditól se.

Így visszagondolva a szüleimen kívül senkinek se fontos köszönnöm.
Úgyse megyek sok időre.
Legalábbis én úgy gondoltam.
Csak aztán összefutottam a végzetemmel...

VI. fejezet

"Nem hiszem, hogy felfogod, mit is művelsz velem"

Miután letettem rá a telefont, csak leültem az ágyamra és zokogtam. Annyit sírtam, hogy már úgy éreztem teljesen kiszáradtam. Ugyanakkor vokt időm átgondolni ezt az egész hülye helyzetet. Tényleg nem bírtam volna ki ennyit? Egy bulit kellett volna csak kibírnom. Hihetetlenül őnzőnek és szemét barátnőnek éreztem magam. Mert az is vagyok! Bár, miután pár perccel később a szomszédból ajtó csapódást hallottam, azonnal rohantam le a lépcsőn, és néztem ki a nappali utcára néző ablakán. És ott volt Ő. Az ajtóhoz rohantam és vártam. Vártam, hogy jöjjön, kopogjon, és azt mondja, hogy beszéljük meg. Percek telhettek el, mire meguntam és kinyitottam a bejárati ajtót. Anyuék nincsenek itthon, mivel valami üzleti utazás jött hirtelen közbe. Amint körbenéztem, a tekintetemmel mozgást kerestem, ám csalódás ért. Sehol semmi. Szóval Levi lelépett a buliba nélkülem is. 

Miután háromszor bevertem a fejem a falba, felmentem a lépcsőn. Magamra aggattam egy egyszerű farmert egs laza pólóval, és indultam is. Hogy hova? Természetesen Levihez, bocsánatot kérni. Mert ha most nem megyek, akkor egy örök életre elcseszem az egész kapcsolatunkat. Márpedig én szeretem őt, tiszta szívemből. 

A fekete bőr hátitáskámat a vállamra dobva indultam ki a házból. Gyorsan leellenőriztem az ablakokat, lámpákat, majd felkaptam a kulcsomat és elindultam kifelé. A kapun kilépve a hideg levegő arcon csapott, és a szél se állt az én oldalamon. Ilyen ritka alkalmakkor jó dolog a facebook, mert egész egyszerűen eseményt hoztak létre ennek az egész bulinak. Sikeresen megtudtam hogy 15 perc alatt oda lehet érnem gyalog,ami egy kifejezetten jó dolog, tekintve azt hogy még nincs jogsim. Az utolsó előtti utcát futva tettem meg, mert már éreztem az adrenalint a testemben. Idegességemben már az ujjaimat tördeltem, ám mikor megláttam a következő kereszteződést, tudtam,hogy az kell nekem. Lassítottam egy kicsit a tempómon, majd elindultam az utca felé. Befordultam a sarkon, és beleütköztem valami keménybe. Természetesen egy ember volt az, de a sötétben alig láttam a srácot. Gyorsan bocsánatot kértem, és indultam tovább a buli helyszínére. Ám mielőtt nagy mozdulattal siettem volna tovább keresni Levit, erősen megszorították a csuklómat, és visszarántottak. Annyira megijedtem, hogy a folyamat mellé még sikítottam is egy kicsit, viszont akkor szembetaláltam magam egy gyönyörű szép kék szempárral, ami még a sötétben is szinte világított. Az arcán megjelent egy hatalmas vigyor, amikor észrevette, hogy ki is áll vele szemben. 

- Baba... - suttogta - Csak nem hozzám jössz? Akarsz valamit mondani esetleg? - kérdezte nagyképűen mosolyogva. Ahogy láttam teljesen józan volt, hála a jó égnek.
- És te merre mész drága? Még csak most kezdődhetett el a buli... - vigyorogtam rá vissza, mert most én akartam megnyerni a szócsatát.
- Baba, kérdésre kérdéssel válaszolsz? Ez nem méltó hozzád - jegyezte meg csipkelődve. Akkor hát kihívás elfogadva Levente!
- Nem tudtad, hogy a nőknek elsőbbsége van a szavak terén? - kérdeztem döbbenten, ám a szememben mosoly játszhatott.
- Nem, nem tudtam - mondta, majd a derekamnál fogva magához rántott,így az arcunkat csak pár centi választotta el. Éreztem a mentolos lehelletét az arcomon, és lefagytam. Halkan suttogtam a következő szavakat, még mindig a hatása alatt állva.
- Csaló- jelentettem ki rekedtesen. Ezen halkan felnevetett, majd még közelebb húzott. A testünk között nem volt levegő, egymásnak préselődtünk, ami mindkettőnket felforrósított.
- Mire vársz Lor? - kérdezte a fülemhez hajolva és belesuttogva. Majd visszatért az arcom elé. Kb egy hajszál választott el minket. Csak azért is makacsan néztem a szemébe. 

Erre megszorította a derekamat az izmos kezeivel, és az ujjai felcsúsztak a pólóm alá és a bőrömet kezdte el simogatni, amitől kirázott a hideg (persze jó értelemben). Kihívóan nézett a szemembe, hogy mikor adom fel, de még kitartó voltam. Egészen addig, ameddig a kezei el nem érték a fekete csipkés melltartóm szélét. Akkor már nem bírtam tovább, magamhoz rántottam a hajánál fogva, és durván megcsókoltam. Tele voltam vággyal és tűzzel,hihetetlenül akartam az előttem álló fiút,akibe teljesen beleszerettem. Nagylelkűen viszonozta a csókomat, és imádtam érezni őt. Ajkaimmal lassan megharaptam az alsó ajkát, amit egy jóleső morgással díjazott, engem ismét felfűtve. A nyakánál fogva visszahúztam, hogy még egyszer és még egyszer megcsókoljon. A sötét járdán nem látott minket senki, az emberek még rég a buliban voltak, köztünk meg az este ellenére is izzott a levegő.

- Levi, te miért indultál el vissza felé? - kérdeztem, mikor már levegőhöz kellett jutnunk.
- Hozzád mentem Baba. Nélküled el vagyok veszve, és ez előtted sosem volt. Mindig kereslek a tömegben, és ilyeneket mondok neked, mint most. Sosem voltam romantikus lélek, most se vagyok az, a rosszfiús imázsomat is rombolom, de miattad megéri, Lorina. Mert szeretlek - mondta ki a legszebb sorokat rekedtesen. És a végén lévő szótól megállt bennem a levegő. Annyira jó volt hallani! Talán egyszer vagy kétszer mondta már, de ez valami fantasztikus dolog.

- Mondd ki még egyszer! - néztem fek rá csillogó szemekkel. Pontosan tudta, mit szeretnék.
- Szeretlek Baba - ismételte meg mosolyogva, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Én is szeretlek. Remélem tudod. És tényleg, őszintén, bár elég sokat veszekszünk, és még fogunk is, de mindig is szerettelek. Amióta először megláttalak a szomszédban - mondta mosolyogva. A szemében nem is tudom, mi tükröződhetett. Szeretet? Vágy? Boldogság? Valami ilyesmi, ami engem egy újabb csókra bátorított fel.

Lassan sétáltunk hazafelé. Levi hirtelen megszólalt, ami miatt ijedtemben nagyot ugrottam.
- El tudtad kérni valakitől a sulis anyagot? Amit ott vettetek?
- Jézusom! Megijesztettél! - mondtam vádlón.
- Baba, talán rossz a lelkiismereted? - kérdezte tőlem Levi nevetve. Kék íriszei csak úgy csillogtak, és kutatta vele az arcomat.
- Haha. Vicces vagy. Amúgy nem. Nem tudtam elkérni senkitől, mivel alig vagyok jóban valakivel.
- Baba, biztos jó ez így? - kérdezte óvatosan.
- Nem, Levi. Ez sajnos sosem volt jó. Hidd el, minden nap bemegyek, a tanárok "véletlenül" mindig engem feleltetnek, és a folyosón is ne hidd, hogy nem lökdösnek. Egyszer -kétszer kigáncsolnak. De hogy már a legjobb barátnőm sincs mellettem...
- Lor, ennek nem kell így lennie. Nem muszáj... Nem szeretsz innen senkit, mindenki átver, és hiába igyekszel, ez nem lesz jobb - mondta Levi megválogatva a szavait.

És ekkor tényleg elgondolkodtam rajta, és valami szöget ütött a fejembe. Aminek a megvalósítására nem kellett sokat várni.

V. fejezet

"Az oroszlán harap. A vipera méreggel öl. Az emberek szavakkal"

A hétfő borzalmas volt. Otthon, egyedül, és úgy, hogy a szomszédban van a barátom. Húha. A barátom. A pasim. A szerelmem. Annyira jó érzés ezt ennyi idő után így kimondani! De amíg otthon ücsörögtem, és nem épp Pretty Little Liars-t néztem, addig volt időm gondolkodni.
Először is ott volt nekem Szandi. Szegény, a hétvégén többször is írt, de még nem tudja, hogy tudom. Hát majd hamarosan kiderül, és felrobbantom a kis személyes bombámat. Ő sosem tekintett rám legjobb barátnőként, neki is csak egy gazdag beképzelt tyúk voltam, mint mindenki másnak a környezetemben. Egyetlen szerencsém, hogy nem bízok meg könnyen az emberekben. Akiben már az elején is megbíztam az Levi volt, de ő nem is élt vissza vele. Szerencsére Szandinak nem terítettem ki minden kártyámat, és utólag csak megveregetném a vállamat, hogy több ilyen okos döntést is hozhatnék.

Aztán ott van Levi. Egyszerűen csodálatos érzés, amikor vele vagyok, és hihetetlenül szeretem, mégis teljesen józanul. Úgy értem, nem borít el teljes rózsaszín köd, de imádom, és órák hosszat tudnék róla beszélni. Vagy akkor mégis van rózsaszín köd?
Mindenesetre, jól esik, hogy mindig kapom az üzeneteit.
Egész héten küldözgette őket.
"Szépségem, amint végeztem, átszaladok hozzád, megnézem hogy vagy. Puszi❤"
"Baba, remélem már jobban vagy, hívlak, ha lelépett a tanár. Szeretlek!"
"Lor, péntek este buli van Bencééknél. Megyünk?"
Nagyjából ilyenekkel bombázott. Bár fogalmam sem volt, hogy ki az a Bence, de azért bellegyeztem a buliba, mert tudtam, hogy max miattam nem menne el. Én pedig nem akartam hogy miatta bármiben is változtatnia kelljen. Szóval buli? Benne vagyok.

Ezektől függetlenül a hét baromi lassan telt. Mintha pórázon fogtak volna és csak sétálni szabad. Lábadoztam, természetesen, anyu nem is értette hogy fáztam meg ilyen gyorsan, egészen addig, amíg el nem meséltem neki a teljes sztorit. Utána kávé mellett folytattuk a beszélgetést, és mivel anyától örököltem bőven energiát, ezért alig tudtam befogni a számat. Majd miután nevetve befejeztük a napi beszélgetésünket, felkullogtam a szobámba a telefonom elé, hogy üzengessek a szomszédba.

Aztán következett a péntek, ami sok mindent megváltoztatott. A délelőtt gyorsan eltelt mivel még mindig otthon maradhattam, bár ez már inkább lógásnak számított, de mindegy is. Szandihoz úgyse mentem volna vissza, a héten érkező hívásait és üzeneteit sem fogadtam. Reggel Levi hívott fel, amit három csörgés után fel is vettem, ami nálam gyorsnak számít, mert a telefonom érdekes módon mindig akkor tűnik el, amikor meg kéne találnom.

- Szia! - köszöntem bele jókedvűen a telefonba.
- Jó reggelt Baba! Akkor ma megyünk? - kérdezte, de igazából előre sejtettem hogy erről lesz szó.
- Persze, felőlem mehetünk. Mikorra megyünk? - kérdeztem érdeklődve, miközben a gyomrom görcsben volt, mivel most megyek először Levivel buliba, úgy, hogy újra együtt vagyunk.
- 8-ra érted megyek, az jó?
- Persze, kész leszek. Hiányzol - mondtam, de így utólag belevörösödtem, mivel :
1. Itt van a szomszédban
2. Tegnap este átjött
3. És mert ez telefonon keresztül furán jött ki.
Már csak ezekért az okokért is fejbe csaptam volna magam. 

- Baba, ha esetleg kinyitnád az ajtót...- kezdte, de azonnal feltéptem a szobaajtóm és lerohantam a lépcsőn, majd még egy ajtót kivágtam, és a nyakába ugrottam. A reakciómra csak nevetett, majd belepuszilt a nyakamba, mire nekem is kuncognom kellett.
- Levi! Te hogyhogy itt vagy? Nincs nálad a tanár? - kérdeztem döbbenten.
- Nincs, a mai nap le lett mondva, mert valami ügyet kell intéznie, úgyhogy úgy gondoltam, hogy inkább a barátnőmet fogom szórakoztatni a délelőtt folyamán - jelentette ki nevetve, ami nagyon jól állt neki. Kisfiús csínyt vitt az arcába, pedig kívülről semmi olyan nem volt rajta. Sötét haja össze vissza meredezett, tipikus laza "mostkeltemfel" frizurája volt. Amikor a nagybátyámmal kerültek szóba az ilyenek, akkor említette meg a nagynéném ezt a hajtípust, hogy mostanában ez a divat. A nagybátyám furcsán nézett vissza, és megkérdezte, hogy " Ez a lezser őrült professzor fej?". Hát igen. Valami olyasmi. Aztán, miután kielemztem a haját, egyből a szemére tévedt a kilátás. Kék íriszei a lelkemig hatoltak, és teljesen elvesztem bennük. Megunhatatlan az élénk, csillogó tekintete, a huncutság és vidámság keveréke, és egyben valami titokzatosság is, ami hozzájárult a "rosszfiús" kinézetéhez, ahogy ő szokta mondani. Fekete bőrdzseki volt rajta, fekete pólóval, és sima, sötétkék szaggatott farmerrel, plusz egy egyszerű tornacsukával. Szerintem értitek, amikor azt mondom, hogy tuti megragad benne valami, amikor elmész mellette az utcán, és akkor is utána fordulsz, ha tudod, hogy veszéllyel járva közeledés.

Boldogan a nyakába ugrottam, mert baromira örültem, hogy nem kell egyedül itthon lennem. Nem nekem való a csend, így hát beljebb engedtem Levit.

- Éppen sütit sütök, szóval gyere és hasznosítsd magad!- szóltam ki neki a konyhából. Épp a felső polcról akartam levenni egy tálat, ami bonyolult feladatnak bizonyult, tekintve, hogy sosem voltam nagy termetű, inkább csak átlagos. Mindenesetre szórakoztató látványt nyújthattam, mert Levi egyből kinevetett.
- Köszi a segítséget - mormogtam az orrom alatt, majd felé fordultam, és elkezdtem ütni a kezét. Sajnos túl kidolgozottak voltak az izmai az én kis öklömhöz képest, szóval hamar feladtam. Majd egy hirtelen pillanatban magához húzott, és erőteljesen megcsókolt,amit nagylelkűen viszonoztam. Percek alatt a hátam a falhoz ütődött, és pár centi maradt köztem és Levi között. A kezeit a fejem két oldalára tette, így csapdába kerültem. Most már finoman csókolt, lassan ízlelgette a számat, majd mikor levegőhiányban elváltunk, még egy utolsót haraptam az alsó ajkába.

- Ne légy rossz kislány, Lor - mondta mosolyogva, mire én megismételtem az előző tettemet. Erőteljesen szorított a falhoz, a teste minden pontját éreztem, ahogy azt is, hogy mennyire kíván. Halkan felnevetett, majd rekedten a fülembe súgta:
- Bár mindig bejöttek a rossz kislányok...

Aznap nem lettem kész a sütivel, inkább ledőltünk a tévé elé, és arról vitáztunk,hogy mit nézzünk. Aztán kora délután Levi hazament, hogy ő is meg én is készülődni tudjunk, szóval amint kilépett az ajtón megrohamoztam a gardróbomat. Idegesen turkáltam a ruháim között, és mivel állítólag ez valami "sok a vendég sok a részeg" házibuli lesz, ezért elővettem egy egyszerű, fekete, szaggatott farmert, és egy fekete, lenge szabású blúzt egy hosszú, indiános stílusú nyaklánccal. A hajamat besütöttem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. Cipőnek egy fehér tornacsukát vettem fel, amiből kilátszott a bokám.
Akaratom ellenére is rossz érzés kúszott fel a gyomromba, de nem tudtam miért. Csak az embernek a hatodik érzéke, hogy itt valami történni fog, és a hang a fülemben, hogy ne menj, ne menj! És az a baj, hogy nekem azok a hangok mindig jót súgtak, és most se volt kedvem ahhoz, hogy összetapossanak, és leöntsenek sörrel, főleg úgy, hogy én nem is iszom, ellentétben Levivel. Na jó, róla se kell azt hinni hogy éjjel nappal önti magába a piát, de ilyen alkalmakon igenis lecsúszik neki. Hányinger kerülgetett, ahogy belegondoltam, mennyire utálom ezeket a bulikat, és a vécében hányó embereket, akiket éppen videóznak.
Ekkor döntöttem el, hogy márpedig én erre NEM megyek el. Sajnálom Levit, de én nem ilyen vagyok. Még volt 3 óra az indulásig, szóval még időben lemondhatom. Gyorsan felszaladtam az emeletre a telefonomért, és gyorshívást indítottam.

- Levi ez nem fog menni - jelentettem ki köszönés nélkül.
- Mi? Mivan Lor? Miről beszélsz? - kérdezte döbbenten.
- A buli. Sajnálom nagyon, én tényleg mentem volna, de tudod hogy ez nem az én stílusom, ez nem én vagyok, nekem ez nem jön be, és bár veled lehetnék de te ott úgy is jól el leszel a haverjaiddal... - hadartam le neki gyorsan a helyzetet, remélve, hogy jól fogadja. Tévedtem.
- Ezt most te sem gondolod komolyan Lorina - mondta, és ez már rosszul kezdődött. Általában akkor hívnak a teljes nevemen, amikor gáz van. - Köszi szépen, de aztán bazi nagy barátnő vagy! Megbeszéltük! Direkt a hét elején szóltam hogy ne érjen meglepetés! Azt hittem örülsz neki! - kiáltotta le telefonon keresztül a fejemet.
- Vegyél vissza, oké?! Biztos összekeversz valamelyik futó kalandoddal, de mindig is tudtad hogy nem bírom a bulikat! - dörrentem rá én is, mivel kezdett idegesíteni.
- Nem, pontosan jól emlékszem hogy te voltál az aki mindig kezdeményezett, hogy buliba menjünk! - ellenkezett teljes erővel.
- Levente, álljál le, most! Elegem van, hogy folyton ilyeneket mondasz! Próbálj meg elfogadni, és ne egy általad elképzelt ideál szerint formálni! Sosem leszek olyan! Ha nem vagyok elég jó, akkor dobj ki, oké?
- Lor... - mondta egy kicsit halkabban - Sajnálom. Tudod hogy nem úgy értettem.
- Nem, Levi. Sajnos nem tudom - mondtam sírva, majd letettem a telefont.

IV.fejezet

"Az első szerelmed nem mindig az az ember,akit először megcsókolsz, vagy akivel először randizol. Az első szerelmed az, akit sosem fogsz elfelejteni, és mindenki mást hozzá fogsz hasonlítani"

Hihetetlenül jó érzés mellette ébredni.
Nem csináltunk semmi rosszat, vagy bármi mást, mégis tudtuk, hogy innentől kezdve minden rendben lesz. Mert szeretjük egymást. Ezeken gondolkodtam, miközben mosolyogva figyeltem ahogy alszik. Bár így nem láthattam az átható égkék szemeit, de a fekete, rendezetlen hajtincsei és a finom, férfias vonásai újra rádöbbentettek, hogy mennyire hiányzott. Óvatosan a hajához nyúltam, mert nem bírtam ki tovább, hogy csak nézzem és ne érintsem meg. Hirtelen kipattant a szeme, és egyből rám talált.

- Jó reggelt Baba - mondta rekedtesen.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni - suttogtam.
- Nem aludtam - nevetett fel.
- Hogy mi?? Te végig csak alvást tettettél, és hagytad hogy nézzelek mint valami kukkoló? - dühömben csaptam egyet a karjára, de még mielőtt az ütés célba ért volna, megragadta a csuklómat, és lehúzott magához. Először csak néztünk egymás szemébe, és várt valami visszajelzésre. Ez lenne az első "újra együtt" csókunk. Még mielőtt gondolkodni mertem volna, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. A gyomrom liftezett, csodálatos érzés volt újra érezni az ajkát az enyémen. Forró szenvedéllyel csókolt, úgy, hogy minden őszinteségét éreztem benne, hogy komolyan szeret. Vágyat ébresztett bennem, hogy soha ne váljunk szét, de pár perc után lihegve eltávolodtunk egymástól, de csak pár centire. A szeme élénken csillogott, és az ajkára felkúszott az a tipikus "Levis" mosoly. Imádom. Tényleg.

- Gyere, menjünk le reggelizni - mondta a szokottnál mélyebb hangon, az elején azt hiszem meg is remegett. Éreztem rajta a visszafolytott vágyat, ami bennem is égett, de még nem akartuk kirobbantani. Még sok sok mindent át kell beszélnünk, és ha most belekezdünk másba, nem ígérem hogy lenne megállás. Mert ha valakit tiszta szívből szeretsz, annál jobb nincs. Feltápászkodtunk az ágyról, és elindultunk a konyha felé. Hatalmas konyha volt, középen szigettel és bárszékekkel, fehér márvány pultokkal. Levi egyből az egyik szekrényhez ment, és kivett belőle mindenfélét. Pár perccel később már az asztalon volt eper, gabonapehely,tej, müzli, pirítós, mogyoróvaj, narancslé, alma, vaj, kávé, különböző sajtok és zabkeksz, tükörtojás, friss kiflik emellett valami házi süti és víz.

- Wow. Ez aztán a reggeli. De ugye tudod hogy ha meghízok az a te hibád? - néztem rá mosolyogva. Muszáj volt nevetnem az értetlen arckifejezése láttán.
- Baba, te tényleg azt hiszed, hogy ha nem így néznél ki, vagy bárhogy máshogy, akkor nem szeretnélek? - kérdezte döbbenten, és sértettséget is észleltem a hangjában, szóval gyorsan korrigáltam.
- Nem, ezt nem hiszem, mert ismerlek. De nem hiszem hogy ha 90 kilósan itt állnék előtted ugyanúgy megragadnálak...
- Tévedsz Lor. Nekem mindegy, milyen vagy. Szőke vagy barna, vagy vörös, lehetsz 20 és 90 kilós is, hidd el, ugyanúgy szeretnélek, amíg te te vagy. Érted? - kérdezte végig a szemembe nézve. Az elmúlt nap után ez annyira jól esett, hogy könnyezni kezdtem. Levi egyből megijedt, és átölelt. Jó érzés volt a pólójába fúrni a fejemet és zokogni. Bár azt hittem, hogy tegnap a járdán már minden kijött belőlem, úgy tűnik mégsem.
- Valami rosszat mondtam Baba? - kérdezte a hajamba súgva.
- Ne-hem - mondtam még mindig sírva, úgyhogy vettem egy mély levegőt, és elmeséltem Levinek mindent. Hogy miért mentem akkor oda a pályára, hogy mit láttam, hogy mennyi mindent átéltem Szandival,erre hátba szúrt... Jó érzés volt kiadni magamból ezeket a dolgokat. Levi végig csendben hallgatott, minden egyes szavamra figyelve. Amikor befejeztem csak simogatta a hátamat, ami jól esett. Nem kellettek ide szavak, mi így is értettük egymást.

- Csak az a baj - kezdtem neki szipogva- Hogy nincs senkim. A tanárok gyűlölnek, ahogy mindenki a suliból, a legjobb barátnőm is elárult, és így nincs nekem senkim! - jelentettem ki, de gyorsan még hozzá kellett tennem pár dolgot - Kivéve téged és anyámat, na meg persze apát. De ha leszűkítem a kört, akkor ebbe csak te vagy benne.
- Baba, én mindig itt leszek. És elmondjam miért vagyok itt veled? - kérdezte miközben maga felé fordított hogy a szemembe nézhessen - Mert én ismerlek belülről. Nem csak a külsőt figyelem, hanem a belsődet. És ez a legfontosabb. Mert bár kívülről is, de belülről még gyönyörűbb vagy.
- Mikor lettél ilyen bölcs? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem tudom Lor. Csak a közeledben vagyok ilyen, te váltod ezt ki belőlem.
- De máskor mindig bunkó vagy - nevettem fel.
- Igen. De te is hajlandó voltál megismerni belülről. Így mind a ketten helyben vagyunk - mondta, majd nyomott egy puszit a fejemre.
Csodálatos volt minden. Ahogy ültünk egymással szemben, ahogy ettük a reggelinket, és nevettünk, beszélgettünk, még ha csekélységekről is, de varázslatos volt. Mint valami mesében.
Kár hogy nem maradt ez sokáig így.

Az egész hétvégét nála töltöttem. Persze anyunak azért szóltam, hogy ott maradok, és nem is csodálkozott. Simán engedte, amit kicsit furcsállok is. A hétvégén csak ketten voltunk a házban. Volt, amikor elmentünk sétálni, vagy szimplán leültünk pókerezni, vagy sütni tanítottam Levit. Egyszóval ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem beszéltünk a múltról, vagy a múltbéli sebeinkről. A mának kellett élnünk, bármennyire is klisésnek hangzik. Levi is tökéletes. Úgy ahogy van. Sokszor piszkos a fantáziája, néha ugrat, aztán megnevettet, majd elérzékenyülten beszélgetünk, aztán minden rosszra rávesz. 

Vasárnap vége felé már éreztem, hogy valami nem oké velem. A torkom nagyon fájt, be voltam rekedve, és egyfolytában köhögtem. Aznap délután erre Levi is ráérzett.
- Baba, gyere csak, hadd mérjem meg a lázad! - szólt át nekem a Konyhába, mivel ő a nappaliban feküdt.
- Semmi... Bajom! - mondtam két köhögés között, szóval egész hihető voltam.
- Gyere, mert ha nem jössz én megyek ki érted, és az ölemben hozlak be!
- Nem is hangzik rosszul... - gondolkodtam el, direkt kicsit kekeckedve vele. Ajkára pimasz vigyor ült ki, és elindult felém. Én pedig menekülni kezdtem, hogy azért ne könnyítsem meg a dolgát annyira.
Aztán a lépcső alján elkapott, mert egy hatalmasat kellett tüsszentenem.

A karjaiba vett, és miközben befelé cipelt, egy puszit nyomott a számra.
- Ne, Levi! Még a végén elkapod!
- Na, egy beismerő vallomás. Tehát mégis beteg vagy. Így jár aki órákon keresztül ül az esőben, a hideg járdán. Örülj neki hogy nem fáztál fel!
- Bocsi apuci - mondtam, mire kinyújtotta rám a nyelvét. Szerettem amikor aggódott értem.

- Basszus Lor, 38,7! Csodálom hogy még nem feküdtél teljesen ki! -nézett rám dühösen. Megértettem a dühét, tényleg nem kellett volna így alakítanom, de nem tudtam mit tenni.
- Levi, szerintem haza megyek, oké?
- Mi? Miért mennél haza?- döbbent le.
- Hát, mert beteg vagyok, és még csak az kéne hogy megfertőzzelek. És azért is, mert holnap suli. Vagyis nekem így valószínűleg nem, de neked igen - mondtam mosolyogva, mire belátta az egészet és hazaengedett. 

Ezúttal csak az arcra puszit engedtem, de túl cseles volt, így a számra kaptam.

Tehát mosolyogva indultam hazafelé.
Ritka szép alkalom volt.

III. fejezet

"Nem csak a szívemben tombol vihar"

Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors. Legalábbis anya mindig ezt mondta, és most is ezt mondja, miközben egy kávé és sütemény mellett megtartjuk a szokásos csajos beszélgetésünket. Imádom, hogy anyu nem csak szülő, hanem a legjobb barátom is.
- De miért csinálja ezt? Nem értem miért szórakozik velem, és utálom ezt a helyzetet, mégis tudom, hogy én rontottam el - mondtam egy szuszra.
- Kicsim. Feltehetek neked egy őszinte kérdést? Szereted? Még mindig szereted?
- Nem, dehogy, miért szeretném? Már vége. Akkor, egy fél évvel ezelőtt elrontottam az egészet, nem várom hogy megbocsátson... - gondolkodtam el.
 - Oké. Akkor kérdezem másképp. Tegyük fel, hogy feldobsz egy érmét. Az egyik fele a barátnődet jelképezi, a másik Levit. Feldobod ezt az érmét a levegőbe, azzal a kérdéssel, hogy kit vinnél magaddal örökre egy lakatlan szigetre. Miközben repül a pénz, melyikben reménykedsz? - vezette le mosolyogva, és kezdtem érteni az egész értelmét. Mert logikus.
- Egyértelműen Leviben. Mármint, nagyon bírom Szandit, tényleg az egyetlen barátnőm, de... Nem tudom megmagyarázni - néztem segélykérőn anyura, aki csak mosolyogva bólintott.
-Tehát akkor felteszem a kérdést még egyszer. Szereted?
- Igen, azt hiszem.
- Akkor indíts át a szomszédba, és kérd számon, valld be neki, meséld el. Fél év az nem sok. Be lehet pótolni - mosolygott újra rám. Áthajoltam az asztalon és megöleltem. Ez hiányzott nekem. Anya.

 Ma Levinek foci edzése van a suliban, szóval arrafelé vettem az irányt. Már sötét volt, szóval a lámpák gyér fényében sétáltam végig az utakon. Az esőre nem számítottam. Se a viharra.
Ám amikor odaértem a suli focipályájának a szélére, eleredt az eső, dörgött és villámlott. És akkor megláttam a pálya szélén Szandit. Egyedül volt, nézte a fiúkat. Magabiztos léptekkel indultam el felé, fejemben ezer kérdéssel,hogy mit kereshet itt. Aha, a magabiztosságom egy másodperc alatt omlott össze,ugyanis akkor értek oda hozzá az én osztálytársaim. Akikkel úgy tűnik együtt jöttek a meccsre, mivel az esernyő alá beálltak mindannyian, miközben talán sört ittak. Borzalmas volt látni, hogy Szandi ott nevetgél velük, és bólogat minden egyes szavukra. Engem hányszor beszélhetett ki nekik?  És ezek szerint amikor lemondja a péntek délutánokat meg a csajos estéket akkor az miattuk van. Összeállt azokkal, akiket a legjobban utálok és a legjobban utálnak. Borzalmas érzés, szinte már fizikai fájdalom.
A könnycseppjeim elkeveredtek az esővel, és nem bírtam ellenállni, kitört a zokogás. Csak sírtam és sírtam, miközben elindultam hazafelé. Nem vett észre senki, még mindig mindenki egy hülye libának gondol. Kivéve Levit. De ő meg már továbblépett rajtam, mindenki mással vaj csak nem velem. Mert elfelejtett.

 Nem akartam bemenni a házba. Nem érdekelt a villámlás, a dörgés, a szakadó eső és a sötétség. Megálltam a hatalmas kerítésünk előtt, ami gyönyörű fekete vas kapu volt. De az a gyönyörűség is nagyon idegesített. Összerogytam és leültem a járdaszegélyre. Csak zokogtam egyfolytában, nem érdekelt hányan néznek idiótának.  Közben Szandin gondolkoztam. Végig ezt csinálta. Amit elmondtam neki, az az ellenségeimnél landolt, és ő ezt pontosan tudta. Hihetetlen, hogy senkiben se lehet megbízni, és hogy engem mindenki utál. Én is utálom azt, hogy mindenki ilyen felszínes, sekélyes, és gyáva.
"Nem tudom mi a rosszabb: az, aki a pletykát terjeszti, vagy az, aki ad a pletykára"  De már ezek a jól ismert mondatok se segítettek.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettem ott, amikor futó lépteket hallottam. Nem figyeltem semmire, teljes sötétség vett körül. Nem akartam kinyitni a szemem, csak tovább akartam támasztani a térdemre. Tudtam, hogy semmi fizikai bajom nincs, csak mentális, de abból bőven.
Mielőtt tovább folytattam volna az önmarcangolást, két erős kar ragadott meg, majd emelt fel, és kezdett el cipelni. Az eső még mindig zuhogott, de ez várható volt.
Egy pillanatra elfogott a pánik, mert nem láttam, hogy ki emelt fel. Mi van ha szervkereskedők? Vagy ha elrabolnak, és megerőszakolnak, majd kiraknak egy patak szélére?
Ám ezek a gondolatok hamar eltűntek, amikor csak két percet sétáltunk, és már nyílt egy kapu. Tehát Levi. Ellazultam a karjaiban, és mélyen beszívtam a mentolos, férfias illatát. Az ő dzsekije is nedves volt, és az arcomon is csorogtak az esőcseppek. Vagy a könnycseppjeim.  Ki tudja?
- Lor, most egy pillanatra le kell hogy tegyelek.  Tudsz állni? Jézusom, mindened csurom víz! Mióta ültél kint? Mi történt? - kérdezte aggódva a szemembe nézve. Én meg akkor megtörtem. Annyira jól esett az aggódása, annyira édes volt és annyira szerettem. Sírni kezdtem, mert már nem bírtam. Nem bírtam az egész nyomást, a terhet amit rám rakott mindig mindenki, amit el kellett viselnem. Szükségem volt valakire, aki nem az anyukám, és meghallgat és bízik bennem. És én is bízok benne, nem úgy mint a Szandi...
Levi látván hogy sírok, magához húzott és átölelt. Nedves ruháinkon keresztül is éreztük egymás teste melegét. Szorítottam, öleltem Levit, mert nekem csak rá volt szükségem. Senki másra, csak rá. Felnéztem rá, és újra elvesztem a szemeiben.
- Szeretlek - jelentettem ki. Körülöttünk hatalmas vihar tombolt, de mi észre se vettük. A szavaim hallatán mosoly kúszott az ajkára,  és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Én is szeretlek, és mindig is szerettelek, ezt te is tudod Baba. Most gyere! - mondta, majd felkapott a karjába.

 Egyenesen a szobájáig vitt ahol letett középre a szőnyegre. A szekrényéhez sétált, és elővett egy fekete pólót, egy boxeralsót, és egy száraz törölközőt. Közelebb lépkedett hozzám, még mindig a szemembe nézve. A kezét hamarosan a csípőmön éreztem, és felhúzta rólam az ázott pólómat. Segítségképp felemeltem a kezemet. Majd a nadrág következett. Hihetetlen lassúsággal vitte véghez a műveletet, majd amikor már csak fehérnemű volt rajtam, újra a szemembe nézett, és rekedtes hangon megszólalt.
- Most megyek, addig öltözz át. A szüleim nincsenek itthon egész hétvégén, szóval egyedül vagyunk. A konyhában várlak - mondta majd kiment, halkan becsukva maga után az ajtót. Most, hogy nem volt a közelemben ismételten fázni kezdtem. Gyorsan átvettem a pólóját, ami vagy három számmal nagyobb volt, és az alsóját, ami igazából nem is látszott, hogy van rajtam, mert a póló eltakarta.  Odasétáltam a szekrénye ajtaján lévő tükörhöz.  A hajamat kibontottam, így lágy vizes hullámokban terült szét a vállamon és a hátamon. Kívülről nézve magamat borzalmasan festettem. A szemeim vörösek, a szempillaspirál elkenődve. De ezúttal nem álltam neki szépítkezni. Hiába vár a szerelmem/barátom/haverom/szomszédom lent a konyhában.

 Lassan lépkedtem le a lépcsőn, majd a konyhába érve megcsapott a felejthetetlen illat. Mézes tej. Amíg együtt voltunk szinte minden este azt ittunk, mikor minden szülő aludt, gyér fénynél a bárszékeken ücsörögve, és beszélgetve. Imádtam ezeket az apróságokat, amikor mind őszinték voltunk, és könnyedén beszélgettünk akár fontos dolgokról, akár az időjárásról.

 Mikor odaértem, leültünk egymással szemben, és elém tolta a mézes tejet, tejszínhabbal, extra mézzel és színes cukorkákkal a tetején, úgy, ahogy szeretem.
- Szóval még mindig emlékszel rá - jelentettem ki vigyorogva, és az a vigyor nem is akart elmúlni.
- Persze. Téged, meg a veled kapcsolatos dolgokat nehéz elfelejteni Lor - mondta mosolyogva, miközben kék szeme az én tekintetemet kutatta.
- Néha mégis úgy tűnt - bukott ki a számon, de már egyből meg is bántam, és szívesen lecsaptam volna magam valamivel. Mondjuk egy lapáttal. Egy vas hólapáttal.
- Baba! Nézz a szemembe kérlek! - kérte Levi, mire ezt tettem, és teljes gőzzel rá koncentráltam - Lorina, én soha, de soha nem felejtettelek el. De tényleg. És nem is pótoltalak. Mindenki, akivel csak egy éjszakát is kavartam, az a te hiányodat enyhítette. Mert baromira hiányoztál minden egyes pillanatban érted?? Nem telt el egy olyan nap sem, amikor nem láttalak. És hülyeség volt szétmennünk. Mind a ketten hibáztunk, és ezt belátom. De felesleges a múlton töprengeni!  Mert szeretlek, és szeretni is foglak, amíg csak nem veszítek el egy szócsatát, ami sosem fog bekövetkezni! Kezdjük elölről, kérlek! - nézett rám befejezőül.  Én addigra már rég sírtam. Hogy buták voltunk az egész miatt. Nem lett volna szabad ennyire makacsnak lennünk.
- Szeretlek Levi - mondtam sírva és nevetve egyszerre - Szeretlek.
Nem is kellett neki több, megfogta a kezemet és felhúzott a szobájába. Szépen beágyazott, és lefeküdtünk egymás felé fordulva, betakarózva. Odanyúltam a sötét tincseihez, és beletúrtam.  Az érintésemre összerezzent, majd belecsókolt a tenyerembe.
- Mi történt ma? - kérdezte halkan, mire lefagyott az arcomról a mosoly. Nem akartam ezzel elrontani az estét.
- Nem muszáj elmondani. Majd ha jól esik - mondta mosolyogva, és újra beleszerettem, már ha ez lehetséges.
- Holnap elmesélem. Most aludjunk, jó? -kérdeztem, miközben közelebb férkőztem hozzá. Belepuszilt a nyakamba, majd szépen elaludtunk,  egymás karjaiban.

II. fejezet

"A szívem szerelmes belé, az agyam utálja"

Miután először találkoztunk, egyikünk sem akart hazamenni. Mármint, én nem akartam hazamenni, mert az ő házában voltam, ő meg nem akarta, hogy én menjek. Túl mesébe illő volt az egész, ahogy aznap elmentünk csak mi ketten sétálni este, hogy halkan beszélgettünk, az életről, egymásról, és úgy mindenről. Ahogy megfogta a kezemet sétálás közben, és bár kezdett hideg lenni, mégsem fáztunk.

Ám az idők teltek, a napok, a hetek és a hónapok lassabban vánszorogtak, én csomót voltam az iskolában, és mire hazaértem Levi már indult is el, ugyanis a magántanár már elmegy tőlük délben. És Levi olyankor indult bulizni, mikor én hazaértem. Az elején még hívott, győzködött, hogy menjek, de a bulik sosem voltak az én világom. És tanulni is kellet. Szóval egy idő után már csak biccentett egyet, amikor meglátta hogy hazafele vánszorgok. Hamar rájöttünk, hogy ebből nem lesz semmi, pedig imádtuk egymást. De rettentően buták voltunk akkor, mert egy veszekedés keretében szétmentünk. Ez a veszekedés a szobámban történt. Én az ágyam hasaltam, míg ő az íróasztalomnál ült, és leckét írt.

 - Nem akarsz idejönni? - kérdeztem tőle mosolyogva. Meg se hallotta.
- Levi! Hahó! Élsz még? - érdeklődtem, mert már nagyon akartam, hogy végre valahára amikor kettesben lehetünk figyeljen is rám. Fekete póló volt rajta, ami erős kontrasztban állt a szobám fehérségével, mégis annyira helyén valónak láttam az egészet. Olyan természetesnek.
- Mi van már? - fordult felém dühösen. És tényleg láttam rajta, hogy ideges. Csak jó lett volna ha az okát is tudom.
- Levi, vegyél vissza, mert nem hiszem hogy én lennék az aki most rugdosta meg a kutyádat. Elmondod mi a baj? - ültem fel az ágyon.
- Semmi bajom az ég világon! Csak hagyj békén! És ne viselkedj úgy mint az anyám! Nem tartozom senkinek magyarázattal! - jelentette ki, a végén már kiabálva. Szerintem nagyon hamar rádöbbent, mit vágott a fejemhez, és közelíteni kezdett. Én abban a pillanatban felpattantam az ágyról, és hátrálni kezdtem.
- Levi, állj meg ott ahol vagy! - szóltam hozzá remegő hangon - Állj meg és menj el!
- Lor, ezt nem gondolod komolyan! Sajnálom! Hülye voltam! Nem tudom mi ütött belém! - mentegetőzött.
- Hát, azt én sem - mondtam sírva. Majd kitártam előtte a szobám ajtaját, utat engedve neki. Szerencsére hamar leesett neki, mit is szeretnék, és lehajtott fejjel elsétált. Másnap, sőt, még azután is próbált elérni, de nem sikerült neki. Nem voltam hajlandó félretenni a büszkeségemet életem első igaz szerelméért. Hiba volt.

Szóval így állunk ma. Néha találkozunk a kötelező családi grillezéseken, meg kerti partikon, de amúgy nem.  Úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna, ugyanakkor ha egyszerre járunk a kerítésnél mindig keressük a másik tekintetét. De tudom, hogy ő már tovább lépett, és nekem is ezt kéne tennem.

 Minden nap látom, hogy újabb és újabb csajt visz fel a házába, és pár perccel utána  a függönyét behúzza. Nem merek belegondolni,  hogy velem is ugyanezt tette, csak többször, mert akit ma hazavisz, annak másnapra nyoma sincs. De mit várok? 17 éves srác. És én csesztem el anno a dolgokat, mert nem bírtam felemelni a rohadt telefont. És hagytam elmenni Levit.
A mai nap újra szóba került a dolog Szandival, az egyetlen barátnőmmel a suliból. Épp szünetet tartottunk az iskola folyosóján.
- És mi van vele? - kérdezte, miközben kicsomagolta a kajáját.
- Nyugodtan kimondhatod a nevét. Már nem fáj. Az egy fél éve volt...
- Oké. Akkor mi van Levivel? - Au. Ez mégis fájt. De be nem merném vallani senkinek. Szerencsére nem kellett erre választ adnom, mert a csengő félbeszakította a kitörni készülő mondataimat. Szandi tényleg a legjobbat akarja nekem, ám vannak dolgok amiket még ő sem érthet meg, mivel én sem értem. Egy hülyeség miatt, na meg persze az én makacsságom miatt szétmentünk.

Gyorsan megöleltem Szandit, és indultam az osztálytermünk felé, Szandi meg az övék felé, ugyanis csak évfolyamtársak vagyunk. Ahogy beléptem az osztályba, mindenki egy fokozattal halkabban beszélt, sokan érdeklődve néztek rám. A gazdag liba elnevezés még tart egy darabig. Ilyenkor érzem azt, hogy csak haza akarok menni a szüleimhez, és anyával akarok beszélgetni egy jó kis kávé mellett, mint minden nap.

Az óra baromi lassan telt, és csengetéskor én voltam az első aki kivágta az ajtót, és trappolt ki a teremből. 

 Amint kiértem a suliból finom, meleg őszi levegő csapott meg. Ma van 1 éve. 1 kerek éve, hogy minden jól alakult köztünk. És ekkor láttam meg a lépcső alján, ahogy épp a mobilját nyomkodva várt valakire. Rám? Lehet hogy emlékszik erre az egészre?  És helyre akarja hozni? Apró reménysugarak áradtak szét a mellkasomban. Ez nem lehet igaz. A haja olyan volt, mint mindig, lazán, mint aki most aludta el. Régen mindig azt hittem, hogy baromi sokat szöszöl vele a tükör előtt, de nem. Egyik reggel együtt indultunk vásárolni, miután nála aludtam, és szimplán tehetsége van ahhoz, hogy egyszer átfésülje és úgy maradjon. Fekete bőrdzseki van rajta, alatta fehér póló (az az én fehér pólóm! Amikor megismerkedtünk!), és sima farmer piros tornacsukával. Ehhez képest végignéztem magamon. Fekete, lenge blúz, tapadós farmer és bakancs, plusz egy farmerkabát. Egyszerűen... Egyszerű.

 Amikor valaki kivágta mögöttem a porta ajtaját, akkor pillantott fel. Egy szőke, göndör hajú csaj lépett ki, gyönyörű kék ruhában. Arcán hatalmas mosoly terült szét, amikor meglátta Leventét. Villámgyorsan lerobogott a lépcsőn és a karjaiba vetette magát.
És persze megtörtént a leggázabb dolog, amit csak el lehet képzelni. Az ölelésben Levi felpillantott rám, és perceken keresztül csak néztük egymást. A szeme semmit nem változott, az a kék szín annyira rabul ejthet bárkit...
- Szólj ha kinézelődted magad - szólalt meg, mire összerezzentem. Még így is, hogy vagy 5 méter választott el bennünket, éreztem benne a gúnyt, ami azonnal visszavágásra kényszerített.
- Legközelebb a barátnődre koncentrálj ölelés közben, és azonnal szólok - mondtam neki mosolyogva. Az a mosoly, ami ekkor felkúszott a szájára, azt jelentette, hogy a hetente megrendezésre kerülő szócsatánk most se marad el. Kihívás elfogadva. Elindultam lefelé a lépcsőn ő pedig jött utánam, szorosan mögöttem.

 - Nem zavar hogy otthagytad a barátnődet?
- Nem, most van jobb dolgom is - jelentette ki.
- Szemét vagy. Az a csaj imádhat téged - szálltam vele vitába.
- Persze, engem mindenki imád. Ha jól emlékszem... - merengett el, de még idejében félbeszakítottam.
- Az csak egy átmeneti elmezavar volt!
- Baba, nekem az akkor nem tűnt annyira átmenetinek - mondta, majd megfogta a két vállamat és maga felé fordított. A szemei annyira élénken csillogtak, szinte már fehér volt egy kis kék beütéssel. Újra és újra belekerülök egy őrült kergetőzésbe vele, amit én nem élvezek, ő pedig igen. A fülem felé hajolt, majd halkan belesuttogta.
- Nem válaszoltál. Tehát egyetértesz, és a mai napot én nyertem meg - jelentette ki, majd ott hagyott a járdán pár méterre a házunktól, lefagyva.
Szinte biztos voltam benne, hogy mosolyog.

I. fejezet

"Hívhatjuk ezt az egészet barátságnak, viszont ha szerelem, gyere, és adj neki szárnyakat!"

Tipikus. Annyira tipikus sztori az, hogy a szomszédomba kell beleszeretnem. De hát végül is honnan máshonnan? Az iskolám egy trágyadomb. Szó szerint. Nem tudom, hogy lehet az, hogy semmit se tanulunk, mégis egyfolytában számon leszünk kérve. Hogy a tanárok közül senkit sem szeretek,vagy legalábbis minimális szimpátiát táplálok iránta, de még ez sincs. Borzalmas.

Osztálytársak? Ne is mondd. Kezdjük ott, hogy van egy darab barátnőm (nem viszem túlzásba,igaz?), és senki mást nem bírok. Ebben az is közrejátszik,hogy az osztályomban mindenki felszínes. Csak a külsőt látja, és az alapján egyből ítél. Szóval engem egy gazdag,elkényeztetett libának gondolnak,akinek annyiból áll az élete, hogy minden nyarát a görög tengerparton töltse. De félnek elmélyíteni egy barátságot,egy ismertséget, mert nekik az túl sok energia lenne. A külsőmet látják: szőkésbarna, hosszú,egyenes haj, fahéjszín szem, tökéletes bőr, sportos, vékony alkat. És ezzel én már elég indokot adtam a jelek szerint nekik, hogy meg se kelljen szólalnom. 

 Minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek szerelembe, ám mégis megtörtént. Van egy utca a város szélén, tele gyönyörű házakkal. Hatalmasak, mediterrán stílusúak, és baromi drágák. Ide értelemszerűen csak a pénzes emberek jutnak el. És én ide tartozom, nem tudom ezt letagadni. A szobám hatalmas, egy egész lakást kitenne önmagában. De ha az ember belép, nem ez az első felfedezése, hanem a letisztultság. A fehér falak, hatalmas, fehér francia ágy, fehér függönyök, fehér szőnyeg, és néhány halvány rózsaszín kiegészítő. És hatalmas rend. Miután anyám is rendszeretésre nevelt, ezért én se bírom ki ha egy könyv két milliméterrel előrébb van, mint a társai. Szóval borzalmas.
És a szerelem. Hát persze. Beleszerettem a szomszéd srácba. 17 éves magántanuló, tehát a korkülönbség csak 1 év. Magántanuló, mert nem jár abba az égetnivaló épületbe, ahova én. Jellemzők? Sötét fekete haj, és káprázatosan kék szem. Tipikus lányok halála, és bármennyire is hitegettem magam, nekem is bejön. Leventének hívják, de a barátoknak csak Levi. Még ideköltözésünk idején mentünk át a szomszédokat üdvözölni, és bár ősz volt, a levegő baromi forrónak tűnt a közelében.

 Ott már beleszaladtam egy véget nem érő labirintusba, ahonnan kijutni csak szárnyakkal lehet. Szép kis nap volt az a tavaly október 24.-e...
- Jó napot, Önök biztosan Tarasztiék - csengett fel anyám magabiztos és kedves hangja - Elnézést,hogy így önökre törünk, de most költöztünk a szomszédba, és gondoltuk bemutatkozunk. Ő Szécsi Róbert, a férjem, a lányom, Szécsi Lorina, és jómagam, az egyszerűség kedvéért Szécsi Petra -nyújtotta a kezét anya mosolyogva. Annyira ő volt, annyira élénk, és élettel teli, hogy az valami hihetetlen. Sosem lehet őt energia nélkül látni, mindig káprázatos. Apám olyan apukás alkat. Sportos, magas, és erős.
- Tegeződhetünk? - kérdezte meg Taraszti Sára,ahogy később megtudtam. - Sziasztok! Üdvözlünk titeket itt a környéken. Viszont a családom odabent van, szóval gyertek be nyugodtan, körbevezetlek és bemutatlak benneteket -jelentette ki és már fordult is sarkon, válaszra sem várva. Látni se kellett, anyám arcát, éreztem hogy ez bizony barátság lesz, mert az energiabomba energiabombával mindig is ütős páros volt. Bementünk a házba, ami teljesen ugyanolyan volt mint a miénk. Szerintem az egész utcát egy építész tervezte, szóval sok meglepetés nem várt ránk. Haha. Gondoltam én. Mert nem is a ház volt a lényeg, hanem a lakói. Taraszti Gábor, Sára férje épp vizet ivott a konyhában, amikor beléptünk. Illedelmesen bemutatkoztunk, majd Sára elment megkeresni a családjuk utolsó tagját, akivel pár perc után jött a folyosóról. Amint belépett a szobába Ő, a levegő nem megfagyott, mint minden romantikus lányregényben, hanem felforrósodott. És nem viccelek. Igen meleg ősz volt, szóval én a szőkésbarna hajamat lófarokban kötve hordtam, és fehér csipkés ruhát viseltem szandállal. Matt rúzs volt rajtam, meg egy kis bronzosító, szempillaspirál, és ennyi. Mindig is jobban szerettem a természetességet a szemem környékén.

Meglátott, és lefagyott, úgy, ahogy én is. Ki ne tette volna? Gyönyörű, tengerszínű szemei, napbarnított bőre és sötét barna, szinte fekete haja volt. És izmos felsőteste, ami még a fehér pólóján is átlátszott. A csend akkor minket nem is zavart, csak anyuék észlelték. Nem is vettük észre, mikor mentek ki a szobából, csak egy idő után kúszott fel a szájára egy féloldalas, baromi sokkoló mosoly. Szívdöglesztő, az egyszer biztos.
- Szia -szólalt meg mély, rekedtes, ugyanakkor kora elleni férfias hangon. És még mindig mosolygott, én meg azt hiszem akkor olvadtam pocsolyává.
- Szia - köszöntöttem én is, bár szerintem már vigyorogva, mégis magabiztos hangon.

Így történt meg, hogy egy évvel ezelőtt beleszerettem a szomszédomba. És a mai napig szeretem.